Szeptember 9-én hajnalban, 2.47-kor született meg. 4150 gramm súlyú, 58 cm hosszú,  35 cm fejátmérővel, 9/10 Apgarral.

8-ára voltam hivatalosan kiírva, és a korábbi érkezésével kapcsolatos mindenféle riogatások ellenére én megbeszéltem Vele, hogy tartjuk a 8-át, mert szüksége van neki az időre a pocakomban, no meg a szobája is addigra lesz készen. A szoba bútora ötödikére készült el, 8-án még az utolsó simításokat csináltuk rajta Gáborral, délután belepakoltam a kimosott, kivasalt ruhácskákat, meg mindenféle kellékeket.

8-ára virradó éjjel már kezdett fájdogálni a hasam, akkor elég rosszul aludtam (előtte nem volt alvásproblémám végig a várandósságom alatt), azután napközben is fájdogált, de semmi komolyat nem éreztem. Délután picit erősebb lett ez a fájdogálás, de még mindig semmi vészes, azon kívül, hogy gyakran volt székelési ingerem. Délután 5 körül elkezdtem mérni, akkor kiderült, hogy ötpercenként jön és egy percig tart egy fájás, ami egyáltalán nem volt komoly: a hasam alja fájdogált.

Felhívtam a szülésznőmet, aki mondta, hogy ez még csak jóslófájás, az igazi az görcsöt észre fogom venni. A fájásaim maradtak konkrétan 5 percenként 1 percesek, úgyhogy este mondtam a férjemnek, hogy inkább menjünk be a kórházba, nézzék meg, mi a helyzet, legfeljebb hazaküldenek. 11 óra körül értünk be. Nagy volt a tolongás a szülőszobán, egymás után jöttek a kismamák (aznap érkezett hidegfront), a szülésznők és az ügyeletes orvos már össze-vissza poénkodott kínjában, mikor megérkezett az újabb bejelentkező.

A hatágyas vajúdó tele volt, én a folyosón üldögéltem, meg aztán az adminisztrációt intéztük az irodában a szülésznőmmel, aki időközben megérkezett. Ugyanis az ügyeletes szülésznő megvizsgált, miután megcsinálta a CTG-t, és megállapította, hogy 3 ujjnyira már kitágultam. Miután a mindenféle papírmunkát megcsináltuk, megvizsgált az én szülésznőm is, és mondta, hogy eltűnőben a méhszáj! Gyorsan hívja az orvosomat, meg szerez egy üres szülőszobát, én meg szóljak a férjemnek, hogy jöhet be a folyosóról, mert szülünk. Nekem továbbra sem voltak semmilyen erősebb fájdalmaim, csak ami addig is, az meg teljesen viselhető volt (gyanítom, hogy más nők a havi vérzésük alkalmával többet szenvednek, mint amennyit én a szülésem előtt és alatt...) Még szerencse, hogy így alakult, mert a folyosón kívül máshol úgysem tudtam volna tartózkodni.

Aztán beköltöztünk egy szülőszobába és vártuk, hogy megérkezzen az orvosom. Addigra a magzatvíz is elfolyt, a szülésznőm meg próbálta húzni az időt. Aztán megérkezett az orvos, bejött, és mondta, hogy a következő fájásnál nyomhatok. A kitolás nem nagyon ment, nem tudtam összeszedni magam és erőt összpontosítani oda, ahová kell, plusz rövidek voltak a fájásaim (nem is fájt igazán), pedig maximális oxytocint kaptam, és attól sem lettek erősebbek a fájásaim,  így a végén segített picit az orvos, hogy jobban haladjon Balázs.

Aztán kiderült, miért nem kapkodta el a dolgot. A mérete mindenkinek meglepetés volt (alkatomhoz képest, meg amúgy is óriásbaba), meg az is, hogy háromszor a nyakára volt tekeredve a köldökzsinór. Gyorsan történt minden, igazából rá sem tudtam/tudtunk készülni a kitolási szakaszra, és már vége is volt. Sajnos a hüvelyem repedt. Gátmetszés nem volt, gondolom, ha tudtuk volna a méreteket, akkor lett volna. Amilyen gyors és könnyű volt a szülés, olyan „csúnya” lett a befejezés.

Amikor az orvos kiment pár percre, a szülésznő elkezdte húzni a méhlepényt, ami nem született még meg, és beszakadt. Visszajött az orvosom, utána jött az ügyeletes orvos is, és UH készülékkel asszisztált az orvosnak, aki a bent maradt részt „kotorta” ki gyorsan és határozottan, ott a szülőszobán, majd következett a varrogatás.

Az egész „vajúdás” (én nem nevezném annak, mert semmi szenvedést nem okozott) és szülés alig fájt, amin nagyon meglepődtem. Azt, hogy hogyan bújt ki ilyen simán, fájdalommentesen és gyorsan ez az óriásbébi, máig nem értem.

Azért, hogy nekem is jusson valami „szenvedés”, a szülés utáni 3-4 hétben alig tudtam mozogni, járni, ülni egyáltalán nem, és csak az oldalamon feküdni, annyira fájt a farokcsontom (meg az aranyerem). Ehhez jött még a lepény miatti óriási vérveszteség (79 lett a hemoglobinom), ami legyengített. Szó volt arról is, hogy kapok vért, de hál’ Istennek nem volt rá szükség, mert nem ájuldoztam, nem voltam rosszul.

A várandósság és a szülés tényleg könnyű volt (a varrogatás is abszolút viselhető, ellentétben az erről szóló rémtörténetekkel), már vállalnám is a következőt, de a szülés utáni 4 hetet… azt nem szeretném újra végigélni, ha lehet. Gondolom, ha a nagy vérveszteség nem lett volna, akkor könnyebben viseltem volna valamivel.

Balázs, méreteihez igazodva, rengeteget szopott az elejétől kezdve, és azóta is igen jó étvágynak örvend: már átlépte az 5 kilót. Nagyon mosolygós baba, 6 hetes kora óta átalussza az éjszakát, este fél 10-től reggel fél 7-ig alszik egyhuzamban. A pocakfájással küzdünk, de egyre ritkábban, és éjszaka sosem fájt neki. Szóval igazi kedvcsináló a kistestvérhez!

A fent leírtakhoz hozzátartozik, ami számomra fantasztikus: körülöttem mindenki azt mondta, hogy előbb fog érkezni (a 24. hét körül elvékonyodott a méhszáj), ám mégis pontosan akkor érkezett, amikor kellett, és amikorra megbeszéltem vele. Azt is megbeszéltem vele, hogy ügyes lesz, amikor eljön az idő, és segítünk egymásnak, miközben születik. Én úgy készültem a szülésre, hogy nekem nem fog fájni, és szinte nem is fájt.

Szorgalmasan ittam a málnalevélteát, szedtem a 38. héttől a kétféle homeopátiás bogyót, és gondolom, ennek köszönhető, hogy olyan észrevétlenül és simán kitágultam úgy, hogy 5 nappal a szülés előtt még teljesen zárt volt a méhszáj, fönt volt a baba, és semmi jele nem volt a közelgő nagy eseménynek.

Olyan gyorsan történt minden, hogy a mindenféle vajúdási technikákat, légzéseket nem is tudtam, nem is kellett alkalmazni. Hát, így zajlott első gyermekünk születése.

Judit