Négyen nyomtunk, de nehezen ment. Ica a lábaimnál volt, onnan beszélt hozzám, doki bácsim balról nyomta a hasam, Istvánkám pedig jobbról segített, fogta a kezem, tartotta a hátam, és nyomtunk. Sokat kellett, nem mindig éreztem a fájást, és még kicsit kába is voltam a gáztól. De én csak István hangját hallottam, Ő mondta, hogy nyomjak, és hogy néha már látta Zizike fejecskéjét, ami sokszor visszahúzódott.
Mit mondhatnék? Mindenkinek ilyen szülést kívánok!
Számomra szép emlék a szülés. Pedig nekem is fájt, de elfogadtam, hogy ez a szülés része. Úgy gondolom, hogy a szülési fájások fontos részei a folyamatnak, azok teljes kiiktatása, érzéstelenítése valójában nehezíti, hosszabbítja a szülést, és elvesz egy fontos részt az első élményből, amit a babával közösen élünk át. A mai, fájdalom és küzdés elkerülésére sarkalló világ nem bátorítja ezt. A fájdalom nem volt kibírhatatlan, biztonságban éreztem magam, tudtam, hogy teljesen magamra és a babára koncentrálhatok, és ez a legfontosabb, amit egy kórház, és a szülést segítő emberek egy szülő nőnek adhatnak. A fájdalmat nem legyőzni akartam, hanem hagytam, „átúsztam", és talán ennek köszönhető, hogy nem görcsöltem. A szülészeknek tudomásul kellene venniük, hogy nem a kismamáknak kell az orvos elvárásainak megfelelniük, hanem fordítva.
2005. augusztus 28-án 13 óra 3 perckor 3890 grammal, 57 centivel világra jött kislányom, Dobó Flóra Léna. Elmondhatom, amit ma Magyarországon a nők töredéke érez csak így: a lehető legtermészetesebben, háborítatlanul, a saját tempónkban, felesleges orvosi beavatkozásoktól, felesleges gyógyszerektől mentesen, a körülöttem levőkben teljesen bízva, félelem nélkül szültem. Úgy, ahogy azt mindig is szerettem volna: érzéstelenítés és gátmetszés nélkül. Igen, nekem is fájt, de ezt a fájdalmat elfogadtam, és a szülés elősegítőjének tekintettem.
...a sógornőm példája lebegett előttem, akinek fél évvel azelőtt az István kórház alternatív szülőszobájában, dúla segítségével, gyönyörű természetes szülés során sikerült világra hoznia kislányát. A 200 km-es távolság riasztó volt, ezért próbáltam informálódni, hogy Sopronban vagy a környéken hogyan tudnék az ideálishoz közeli módon szülni. Olyan orvost ugyan találtam volna, akinek jobb volt a hozzáállása, a kórházi rutin azonban igen távol állt az ideálistól. (A dúla segítségével való szülés, a szülési terv, az alternatív szülőszoba itt egyáltalán nem volt elérhető, de még a megyében és a szomszédos megyékben sem!)
A várandósság végén, és hangsúlyosan a szülés során, az az érzésem volt, hogy magánszférára vágyom, és a világ kizárására, oly módon, ahogy korábban még sohasem éreztem, és tudom, hogy kórházban szorongtam volna, és védtelennek éreztem volna magam. Ismert, hogy a szorongás interferál a vajúdás hormonjaival – és hogy ennek micsoda tökéletes értelme van. Ha a természetben egy asszony szorong, lehet, hogy nincs biztonságban a szüléshez – a biztonságérzet nyilvánvalóan mindenek feletti szempont a szülésnél, és ez a visszavonulásérzet természetesen biztosítja, hogy a nő nyugodt helyet találjon.
Négyen nyomtunk, de nehezen ment. Ica a lábaimnál volt, onnan beszélt hozzám, doki bácsim balról nyomta a hasam, Istvánkám pedig jobbról segített, fogta a kezem, tartotta a hátam, és nyomtunk. Sokat kellett, nem mindig éreztem a fájást, és még kicsit kába is voltam a gáztól. De én csak István hangját hallottam, Ő mondta, hogy nyomjak, és hogy néha már látta Zizike fejecskéjét, ami sokszor visszahúzódott. 
Mit mondhatnék? Mindenkinek ilyen szülést kívánok! 
Megérte!
Egy anyává lett ausztrál bába gondolatai