Michel Odent francia szülészorvos Londonban él. A háborítatlan szülésről szóló írásait világszerte olvassuk. Próféta lett-e lakóhelyén, Angliában? Véletlen volt-e, hogy a stanstedi repülőtéren az előttem álló tízéves Líviának segítettem levinni a lépcsőn Niki babakocsiját? Bizonyára nem, mert előttem állt a háromgyermekes család. És véletlen volt-e, hogy Edit, az anyuka, a három hónapos Nikivel éppen a mellettem lévő ülésen kapott helyet a repülőgépen? A folyosó másik oldalán ült a nagymama („Édesanyám") a két éves Alex (Sanyika) és Lívia. Ülhettem volna jobb helyen, hogy mindenben segítsek Editnek, míg szoptatja, eteti, ellátja három gyermekét?
Miként éli meg egy tízéves kisfiú egy gyermek megszületésének csodáját, amit eddig többnyire csak a felnőttek szemüvegén keresztül láthattunk? A közismert író nagy sikerű regényének rövidke részlete bepillantást enged abba földrajzilag és időben egyaránt távoli világba, ahol a szülés háborítatlansága olyan különös jelentést nyert. A jelenlegi fogalmaink szerinti háborítatlanság az egész falu közössége által megélt, szinte féktelen ünnepléssé alakul át. Mosolyra fakadhatunk a bába szokatlan közreműködésén, amellyel – az akkoriban természetesnek ítélt módon – igyekezett a vajúdó asszony terhein könnyíteni.
Egy kis privát kiegészítésként el kell mesélnem, hogy a férjem (Bálint) közlekedésmérnök, és ez nemcsak a munkája, hanem a hobbija is. Gyakran viccelődések tárgya, de emellett mindig megpróbálok neki minél több közlekedéssel kapcsolatos meglepetést szerezni...
Volt, aki felhívott, de pontosan tudtam az órát figyelve, hogy minden ötödik perc fordulójában nem tudok beszélni egy percig. Teljesen el voltam ámulva, hogy mennyire pontosan történik minden. Pedig még csak az elején voltunk. Azért az autóban már minőségében sokkal másabbak voltak a fájások. Aztán azon vettem észre magam, hogy keresztezett lábakkal nekifeszültem minden érkező fájásnak. Ekkor bontottam a keresztet, a tenyeremet az ég felé tártam, és elmondtam magamban: „Tisztelem a fájásokat. Várom és elfogadom őket.” Ezután valahogy könnyebb lett. Nem ellenkeztem. Fogadtam őket.
Szeretném megosztani veled gyermekünk születésének történetét, hogy tudhasd te is, van rá mód, hogy a legtermészetesebben, háborítatlanul, a saját tempódban, felesleges orvosi és rutin beavatkozásoktól mentesen (mint például az érzéstelenítés, gátmetszés és a gyógyszerek), fantasztikus orvossal és segítőkkel, félelem nélkül is lehet szülni-születni. Úgy, ahogy azt megálmodtuk a párommal.
Nos hát, január 19-e helyett Zsófi gyerek 9-én határozta el magát. Vicces, hogy egész várandósságom alatt óva intettek a meleg vizes fürdőzéstől, mondván, hogy koraszülést okozhat. 8-án estig bírtam, amikor is úgy döntöttem, ha helyben megszülök, most már akkor is jár nekem egy fürdőzés és lám... (persze ez maximum pszichológia, emiatt nehogy ne fürödjön bárki is!)
Elöljáróban csak annyit, hogy ma 4 hetes a kislányom, Galambos Boróka, úgyhogy elég közeli emlékeim vannak a szülésemmel kapcsolatban. Egyébként meddő vagyok, dokumentálva is van: egy meddőségi specialista vetette ezt papírra, aki mindenáron meg akart műteni, de én nem engedtem. Ezután méregtelenítettem egy reflexológus segítségével, és rábíztuk magunkat az égiekre. November végén a kolléganőim unszolására vettem egy terhességi tesztet, amely pozitív lett. Amikor a doki bácsi megvizsgált, 8 centis magzat volt a pocakomban, és akkorra már 14 hetes várandós voltam.
Az alábbiakban egy olyan szüléstörténet olvasható, melyet a régi, összeomlott Születés Hete Portál „romjai alól" ástunk ki. A fórumon jelent meg, ám sajnos nem sikerült visszamentenünk semmilyen adatot arról, hogy ki lehet a szerzője. De talán a történet újraközlése révén a lejegyzőjére is rábukkanunk... Kérem azt a kismamát, aki megírta ezt a történetet, hogy ha magára ismer, küldjön nekem egy e-mailt, hogy kiegészíthessem ennek a születésnek a krónikáját legalább a keresztnevével!
