„A szoptatás visszatérést jelent a természeteshez, és semmi sem egyszerűbb."

Él az a hit, hogy létezett egy olyan történelmi időszak, amikor minden gyereket az anyja táplált anyatejjel. Eszerint az anyai attitűdöket a modern társadalom kulturális és szociális hatásai rontották meg, és ezek hatására távolodott el az anya természetes táplálási funkciójától. Így van ez valóban?

A legkorábbi antik kor óta az asszírok, egyiptomiak, görögök, rómaiak is alkalmaztak szoptatós dajkákat. Hammurabbi Krisztus előtt 1750 körül az első ismert törvénykönyvében kihirdette, milyen büntetésre számíthat a kötelességét elmulasztó szoptatós anya. Hippokratész (Kr. előtt 4. század) tanácsokat adott a megfelelő tápláláshoz, és számos antik filozófus arra buzdította a fiatal anyákat, hogy maguk szoptassák gyermeküket.  És még sorolhatnánk a példákat.

A XIV-XV. századtól évszázadokon át, különösen Franciaországban alkalmazták a szoptatós dajkákat. A jelenség minden társadalmi réteget érintett. 1793-ban a Konvent kimondta, hogy a szoptatás anyai kötelesség, legalábbis az olyan anyák számára, akik segélyt kérnek a nemzettől. A 18. században Párizsban évente kb. 19 000 gyerek született, kb. ezret az anyja szoptatott, ezret állati tejen neveltek, és 17 000 gyermeket dajkaságba adtak vidékre. A városokban a szoptatós dajkaság volt a szabály.

A családi házon kívüli dajkaságba adásnak több oka volt: Az egyház és az orvosok minden szexuális kapcsolatot tiltottak a szoptató anya és házastársa között, félve attól, hogy egy új terhesség a testnedvek tana szerint veszélyeztetné a szoptatott, vagy a születendő gyermeket. Aztán a család megélhetéséhez minden kézre szükség volt, beleértve az anyáét is, aki így nem tudta a csecsemőjét is szoptatni. Voltak szociálpolitikai okok is: a gyermeket egy szegényebb, de ugyanahhoz a réteghez tartozó családba adni, vagy egy felsőbb osztálybeli gyereket a családba fogadni erős társadalmi hálót font: például a tejtestvérek sem házasodhattak egymással.

A dajkaságba adás mellett hosszú ideje táplálták a csecsemőket állati tejjel. Elsősorban a gazdag parasztoknál volt ez tapasztalható: nekik voltak teheneik és kecskéik. A XVII. században Finnországban a legtöbb parasztgyereket így táplálták, fölszabadítva az anyát a nehéz mezőgazdasági munkák számára. A tehéntejfogyasztás jelentősen növekedett Franciaországban, amikor a XIX. században a szülők inkább maguk mellett akarták tudni a gyermeküket, mint szoptatós dajkához küldeni őket.

A kizárólagos szoptatás ritkaság volt: a parasztok szoptatott gyermekeit és a dajkaságba adott gyerekeket is nagyon korán kiegészítésként gabonapépekkel és más főzetekkel táplálták.

Ennek szintén több oka volt. Az első szimbolikus. Egy francia mondás szerint a gyermek az anyja tejétől növekszik, az apja gabonájától gyarapszik. A neolitikum óta a homo sapiens növénytermesztővé vált. A gabonapép megevése szimbolikus, az apai táplálás megfelelője, egyben garanciát is jelent (legalábbis úgy hitték), hogy a gyerek gyorsabban növekszik, a gazdagság és a szülői gondoskodás jeleként. A másik ok, hogy a kolosztrumnak nem volt jó híre: az anyai szervezet elégtelen működéseként értelmezték, méregnek tartották az újszülött számára. Harmadik ok, hogy amikor egy dajka több gyereket is táplált, kiegészítő táplálással lehetővé tette saját maga számára, hogy mezőgazdasági munkát is tudjon végezni.

A demográfusok a XVII. századtól kongatták a vészharangot. Erőfeszítésük, később az orvosoké, hogy megváltoztassák a csecsemőtáplálás módját, csak évszázadokkal később vezetett eredményre.

A szoptatás nem „természetes". Az a mód, ahogy az újszülöttet táplálják, a kultúra része. A táplálás az embernél kulturális aktus is, még ha elemi szükségleteket elégít is ki. Ugyanez igaz a szoptatásra is. A gyermek táplálása szociális viselkedés, amely bonyolult és sűrű kulturális szövetbe ágyazódik be. Az emberiség történetében a szoptatás csak egy kulturális attitűd a többi között, és az, hogy valóban anyai cselekedet, és nem bérdajka által valósul meg, nem túl régi. Ha elfedjük ezt a kulturális dimenziót, az egészségügy szereplői duplán ellentmondásos helyzetbe kerülnek: hogyan lehetséges, hogy ilyen sok energia szükséges egy ilyen természetes, egyszerű dolog elterjesztéséhez?

Gyorsan jön a gondolat, hogy az anyák elvesztették természetes állapotukat, ösztöneiket. Egyes szakemberek széttárják a kezüket, mások képzéssel próbálják meg az anyákat biológiai természetükhöz visszairányítani. Mindkét attitűd erős frusztráció és szenvedés forrásává lehet. Az alábecsült anyák szenvedéséé, és a szakembereké, akik igaznak tekintenek valamit, ami nem igaz.

(Folytatjuk.)

Forrás: Laurence Girard: A L’allaitement maternel – Entre croyances et réalités • Institut Co-Naitre • 2004. április 5.