Korábbi történések tapasztalataiból kiindulva második várandósságomnál elhatároztam, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy ezt a kislányt sikerüljön megszülnöm, és ha megszületett, nem adom ki a kezemből. Rengeteg hasonló szemléletű szakkönyvet elolvastam, és egy otthonszüléseket kísérő bába szülésfelkészítő tanfolyamára is elmentem, hogy minden úgy történjen majd, ahogy a babának és nekem a legjobb. A könyvek és a felkészítő alapján arra jutottam, hogy a legnagyobb esélyem a tényleges szülésre és arra, hogy ne vehessék el tőlem a babát ilyen-olyan okokra hivatkozva a kórházban, úgy lehet, ha otthon szülök.
Az orvostudomány fejlődése szinte felfoghatatlan előnyökhöz juttatta az emberiséget, ugyanakkor számos – eddig nem létező – etikai problémát is felvetett. Dönthetünk-e életről és halálról, a szenvedésről és a szenvedés elkerüléséről mi, emberek? Vajon a racionalitás átveheti-e Isten helyét, és ha igen, tényleg elhisszük-e, hogy ennek nincsenek következményei? Singer Magdolna Áldatlan állapot – Mi lesz velünk? című könyve ilyen új keletű erkölcsi kérdést jár körül: mi legyen azokkal a kívánt magzatokkal, akikről még születésük előtt kiderül, hogy súlyosan betegek? Tartsák-e őket életben mindenáron, vagy fizessék meg a pokoli árat a szülők azért, mert azt mondták: így nem?
„ A félelem megnyitja az utat a világok között, fellebbenti a fátylat egy pillanatra vagy olykor hosszabb időre is a mi dimenziónk és más síkok között. Felfedezésük után újra és újra át kell lépnünk ezeket a küszöböket, hogy belehaljunk abba, amit már megismertünk, és teljessé tegyük átváltozásunkat.”
( Elizabeth Davis-Carol Leonard: Életkör, A női lét tizenhárom archetípusa, Jaffa Kiadó 2007.)
Mit jelent a várt újszülött elvesztése? Milyen külső-belső következményekkel jár? Hogyan tudja az anya, az apa, a család ezt a veszteséget feldolgozni? Hogyan lehet túlélni azt az érzelmi tragédiát, amit egy magzat vagy újszülött elvesztése okoz?
Néhány gondolat, hogyan közelíthetünk, segíthetünk gyásszal küzdő szeretteinknek. Bár a honlap perinatális gyásszal foglalkozik, a tanácsok más esetben is megfontolásra érdemesek.
Nagyon bíztam az erejében. Márk élni akart, ebben biztos voltam, ezt láttam rajta az első perctől, amikor kivették belőlem, és akaratosan felsírt, és ráncolta a homlokát, és ezt láttam később is.
Zökkenőmentes terhesség volt, a baba szépen növekedett, fejlődött, én pedig élveztem, hogy újra megélhetem ezt a csodát. Egy kis lény fejlődik bennem, és kilenc hónap óriási várakozás után megszületik egy egészséges, gyönyörű kisbaba. Nagyon vártam ezt a pillanatot, legszívesebben toltam volna előttem az időt, hogy végre láthassam, magamhoz öleljem. Férjem javaslatára Márknak neveztük el, és én azonnal magaménak éreztem a nevét. Márk evangéliuma jutott róla eszembe, és noha nem vagyok mélyen vallásos, azt gondoltam, Márkot a Jóisten küldte, és dolga van itt a Földön nálunk, és csak minden rendben lehet vele.
Látható, érezhető volt, hogy nagy dolgok történnek odabenn. Azt is megéreztem, mekkora elszánás, hősies bátorság kell ahhoz a vállaláshoz, hogy felszakítsuk a sebeinket. Ők megtették ezt, remélve, hogy a fájdalmakon keresztül lassan elindulhat egy folyamat az elfogadás felé.
Egy pillanatra láttam: csoda helyes, formás kis baba, életrevaló kis teremtés. Szóltam, meg szeretném nézni, rám mordultak: „Mit akar ezen nézni!" – és elviharoztak az ágytállal és pillantásra sem méltó termékével.
Anyukám akkor hagyott itt bennünket, amikor nekem a legnagyobb szükségem lett volna rá. Az első unokáját hordtam a szívem alatt. Habár az is lehet, hogy én késtem egy kicsit a gyerekszüléssel, és ha korábban lehetett volna nagymama, talán másképp történt volna minden.