Egy két hónapos kisbaba elvesztése

Nagyon bíztam az erejében. Márk élni akart, ebben biztos voltam, ezt láttam rajta az első perctől, amikor kivették belőlem, és akaratosan felsírt, és ráncolta a homlokát, és ezt láttam később is.

Az elkövetkező napokban azonban a legváratlanabb hírekkel jöttek az orvosok, és valóságos bombatámadásnak volt kitéve ez a bizalom. Egyik nap azzal fogadtak, hogy nem kaphat enni, ugyanis valami bélfertőzése van. Akár napokig. Kétségbeestem, magamban azt gondoltam, fel kellene kapnom, hazavinnem, és a szeretetemmel, érintésemmel gyógyítani. Persze nem tettem, bár alig tudtam elviselni a gondolatot, hogy nélkülöznie kell szegénykémnek az életet jelentő táplálékot. A következő napon azt mondták, mégsincs ez a bélprobléma, ehet. De nem örülhettem sokáig, mert akkor meg azzal álltak elő, hogy a koponyája puha, és vízfejűségtől kell tartani.

Ez is elmúlt, úgy tűnt mégsincs baj, de ezután az ultrahangos vizsgálaton ért egy őrületes csapás. A vizsgálatot végző doktornő a jelenlétemben a következőket diktálta az asszisztensnőnek: bal oldali vese nem determinálható. Engem egy pillantásra sem méltattak, aki a hír hallatán úgy maradtam ott ülve, mint akit lándzsával döftek át.

Már szinte naponta kaptam valamit, mindig újabb és újabb labdákat dobtak fel, amiket le kellett volna ütnöm. Csakhogy nem labda volt, hanem kő, és nem feldobták, hanem hozzám vágták. A közléseket semmi magyarázat nem követte, hogy a felmerülő betegség mi is lényegében, mik a gyógyulási esélyek, mire számíthatunk. Csak a hír, a maga iszonyatában, és kész, kezdheted a véget nem érő tántorgást a kétségeid között.

Közben pedig látni a gyermeked szenvedését! Egy alkalommal például, amikor éppen szoptatni mentem, akkor ültetett be egy kanült a kisfiamnak a doktornő. Fiatal volt, kezdő, nem sikerült neki. Az ápolónők sokkal rutinosabbak voltak, de senki nem merte elvenni tőle a feladatot. Újra próbálkozott a doktornő, végül sikerült ugyan, de a kisfiam annyira üvöltött, hogy lehetetlen volt megszoptatni.

A jobb oldali veséjének működését rendszeresen vizsgálták. Egyik nap negatív volt az eredmény, a másik nap pozitív, tehát nem lehetett egyértelmű képet kapni. Mégis, mégis eljött a nap, amikor azt mondták, ha egy utolsó ultrahangos vizsgálat negatív lesz, akkor hazavihetem. Elvittem a kijelölt időben, csalódásomra azonban azt mondták, nem vizsgálhatják meg, mert ahhoz az előző estétől nem szabadott volna ennie.

Visszamentünk, és én megint azt gondoltam, hazaviszem, hiszen nincs ennek a babának semmi baja, minek ez a sok vizsgálat, bántás, hiszen sorra minden lehetséges betegségről kiderül, mégsem igaz. Felkapom, elviszem innen, ahol csak fájdalomban van része, vizsgálatokkal zaklatják, szurkálják, bántják. De persze nem vittem, hiszen vakon bíztam az orvosokban, a szakértelmükben és a jó szándékukban.

Szerencsére kisfiam közelében lehettem, ott laktam a közelben, az anyák számára fenntartott szobában, bár csak szoptatáskor lehettem vele. Férjem a kórház szabálya szerint nem látogathatta a babát, bár egyszer-egyszer számára is lehetővé tették, hogy láthassa, sőt kislányom is megnézhette a kistestvérkét. Mindannyian türelmetlenül vártuk, hogy mikor mondják ki végre, hogy hazamehetünk.

És eljött ez a nap is egyszer, és én valósággal repültem haza drága kincsemmel. Az orvosok végül is azzal bocsátottak haza, hogy egy vesével lehet élni, és a kisfiunk különben egészséges. Szépen szopott, és hízott is, hazatértünkkor már majdnem három kiló volt. Én is, férjem is abban a hitben voltunk, ha lesznek is problémák még az egészségével, ezeken úrrá leszünk, és felneveljük a fiunkat.

Ő pedig úgy tért meg otthonába, mint fáradt vándor a messzi útról. Láthatóan megnyugodott, gyűrött kis arca kisimult, és egész kis lényét a békesség járta át. Éjszakánként jól aludt, nappal evett, aludt, mosolygott. Szoptatáskor nagy kék szemét rám függesztette, és ígéret, béke és valamiféle nagy tudás, bölcsesség sugárzott belőle. Már két hónapos volt majdnem.

Kezdtem felengedni a félelem jegéből, és kezdtem magamhoz térni.

Egyetlen hetet volt velünk. Egyetlen hétig volt teljesen a miénk. Hét napig élt a remény. A nyolcadik nap éjszakáján jól aludt, de hajnalban nem sikerült őt megszoptatnom, cumisüvegből viszont elfogadta az ételt. A következő etetés is problémás volt. Nézegettük, figyeltük, nincs-e valami baj, de semmi határozott jel nem utalt arra, hogy beteg lenne. A keze hideg volt, ez aggasztott. Megmértük a lázát, ugyan 38 fokot mutatott a hőmérő, de ebből le kellett vonni, így megnyugodtunk.

Volt egy különös pillanat: ahogy felsírt, váratlanul az erei felragyogtak, kék színük hirtelen élénkebben kiviláglott a bőréből. Ez ijesztő volt, de csak egy pillanatig tartott, azt hittem rosszul látok.

Később kis panaszos hangot hallatott, kis sírásfélét. Sehol nem olvastam ilyen vészjelről, de később a kórházban megtudtam, hogy ha a baba magatartása megváltozik, azonnal vinni kell a kórházba. Ezt az egyszerű életmentő utasítást miért nem kaphattuk meg korábban...?

A babanaplómat olvasva utólag sem látok benne semmi olyan bejegyzést, ami riaszthatott volna bennünket, pedig minden részletet gondosan feljegyeztem. Sem én, sem a férjem nem voltunk képesek meglátni, hogy Márk csöndesen haldoklik!

Mire végre bementünk a kórházba – csak a biztonság kedvéért – addigra Márk arca szürkére váltott. A doktornő ránézett és azt mondta: „Nagyon beteg vagy, kisbabám."

Hazamentem, és nekiálltam összekészíteni a holmijainkat, mert tudtam, megint többnapos kórházi tartózkodásra kell felkészülnöm. Azt figyeltem meg az intenzív osztályon, hogy minden visszakerülő baba tíz napig marad bent, így az én fejemben is egy tíznapos intervallum volt. Ki is takarítottam, mert mindennel el voltam maradva, úszott a lakás.

Reggel már eszméletlenül találtuk Márkot, de fel sem fogtam. Olyan érzésem volt, mintha már nem ő lenne. Megsimogattam, és beszéltem hozzá. Képtelen voltam felfogni, hogy soha többet nem vihetem haza, hogy meg fog halni. Az orvos azt mondta, Márk nagyon beteg, súlyos szepszis lépett fel nála, szeretnénk-e papot hívni? Papot, minek? Nem értettem, a pap nem tud gyógyítani, és én csak a gyógyításra gondoltam. Nem tudatosodott bennem, mit is jelent valójában ez a mondat.

Következő szoptatáskor már halott volt a kisfiam. A halál oka fertőzés, amely szepszises sokkot okozott.

Valahogy hazatántorogtam, egyedül maradva a bennem feszülő anyai ösztönökkel, amelyek nem haltak meg gyermekemmel együtt, hanem tovább éltek bennem.

Éjszaka éberen feküdtem az ágyban. Adakozó, telt melleim, ölelésre tárt karom, szívem szeretete űzött kisfiam felé, és elindultam a sötét éjszakában, amerre őt reméltem. Majd kifosztott lélekkel visszatértem, és egy plüssmackót találtam, hogy ringatásra mozduló karjaim rémséges űrjét kitöltsem.

És jöttek a kérdések, és jöttek, és jönnek még ma is, egy év után, és kínoznak. Vajon, ha hiszek a csodában, vagy egyszerűen abban az erőben, ami Márkkal összekötött, ha nem hagyom egyedül az inkubátorban, ha érzi a simogatásomat, akkor visszajött volna hozzánk? Miért nem maradtam vele? Képtelen vagyok megérteni magamat: hogyan bírtam otthagyni őt az utolsó óráiban, perceiben? Magára hagytam Márkot! Miért nem rázott fel valaki, hogy ébredjek fel, a kisfiamnak szüksége van rám?!

És jöttek az újabb kérdések…Vajon egy nagyon beteg kisbabaként éljen emlékemben kisfiam, aki mindenképpen meghalt volna, vagy ha életben marad, szenvedéssel teli élet várt volna rá, vagy egy egészséges, kicsit beteg kisbabaként, akinek nem volt szerencséje, és egy szörnyű fertőzés a halálba taszította? Szeretném tudni, hol van nekünk, szülőknek a felelősségünk. Vajon, ha felismerjük a vészjeleket, akkor Márk megmenekül és meggyógyul? Ha látjuk, hogy Márk nagy bajban van, ha felfogjuk, és előbb bevisszük a kórházba, akkor megmenekül? Miért nem mertem feltenni az orvosnak a kérdéseimet, aki sietve mondta el a kórházból való elbocsátáskor a fontos tudnivalókat? Miért voltam gyáva? A zsigereim miért nem üzentek a tudatomnak, a tudatom miért nem vette a vészjeleket? Elkerülhető lett volna kisfiunk halála, ha jobban felkészítenek a rendkívüli helyzetekre, ha egyáltalán tudjuk, hogy lehet rendkívüli helyzet? Vagy csak idő kérdése volt, hogy Márk itthagyjon minket?

Esetleg tanulhat valaki a történetünkből? Meg lehet előzni az ilyen tragédiákat? Vagy előfordulnak ilyen fertőzések, és nincs mit tenni, tudomásul kell venni, és kész, ennyi? Vannak, akik szerint így volt szerencsénk... igaz ez? Szenvedésre vagy gyógyulásra, az örömre lett volna nagyobb esélyünk? Ki válaszolhat nekem ezekre a kérdésekre?

Kislányomat ezek a kérdések gyötörték: Ha senki nem akarta, hogy meghaljon Márk, akkor miért halt meg? Ha a doktor nénik látták, hogy vannak kis bajok, miért nem gondolták, hogy lehetnek nagyobb bajok is? Miért nem látták ők, és miért nem láttuk mi?

Kérdem én, a sors miért akarta, hogy meghaljon Márk? Büntetés, figyelmeztetés? Gőgösek, ostobák voltunk? Azt hittük, ez velünk sosem történhet meg? Érezte talán – egy-egy kétségbeesett pillanatban –, hogy nagyobb volt a félelmem, mint a hitem abban, hogy minden rendben lesz? Érezte, hogy volt olyan pillanat, amikor képes lettem volna inkább elengedni őt, mintsem hogy szenvedni lássam? Érezte, hogy csalódást, fájdalmat okozott nekünk azzal, hogy beteg kisbabaként született meg? Érezte, hogy félek, nincs erőm küzdeni érte, esetleg a szenvedését nézni évekig, kórházban élni vele? Érezte, hogy gyávák vagyunk a küzdelemhez, én vagy az édesapja?

De miért nem érezte Márk azt is, hogy nagyon vágytunk rá, hogy akartuk őt, hogy ajándék volt számunkra, hogy a testvére is várta őt már évek óta? Miért nem érezte, hogy 1600 grammosan is, kicsi öregember kinézettel is kimondhatatlanul szeretetreméltónak láttuk? Hogy hittünk benne, hogy bárhová elvittük volna, ha kell? Hogy fel akartuk őt nevelni, akár betegen, akár egészségesen? Ezt miért nem érezte? Miért nem értette a biztatásunkat, hogy haza akarjuk hozni, hogy mindentől meg akarjuk védeni, hogy szükségünk van a szeretetére, a bájos félmosolyára, az érintésére? Miért nem hallotta meg azt a belső monológomat, amikor húszéves korában mesélem neki, hogy milyen küzdelmesen indult az élete, és lám, milyen erős, nagy fiú lett belőle! Miért nem hallotta meg barátaink, ismerőseink biztatását, a jelszót, amit kitaláltak: Hajrá, Márk!

Miért nem hittem jobban, miért nem imádkoztam többet? Hogyan lehetett volna megvédeni, mit kellett volna tennünk? És mit kell tennünk most? Mi a dolgunk a halálával, mi a feladatunk?

Ó, a kérdések meg csak jönnek továbbra is, masíroznak elő valami végenincs alagútból, és soha-soha nem fogynak el!

Márk hamvait a Tiszába szórtuk. Úgy éreztük, ez felel meg legjobban érzéseinknek, ezt tudjuk legjobban elviselni. Az örökkön változó folyó vize vigye tova a hamvait, juttassa vissza őt a természet körforgásába, vagyis az életbe, amely így nélküle, de mégis vele mehet tovább.

Egy barátnőm, aki nem tudott eljönni a temetési szertartásra, küldte el sms-ben a fentebb idézett Márai-verset.

Én is ki akartam írni magamból a fájdalmat. Írtam naplót, és írtam leveleket. Meg akartam írni Márknak, hogy mennyire fáj, hogy itt hagyott minket. Meg akartam írni a dühömet az orvosoknak, leginkább a terhesultrahangot készítő szonográfusoknak, akik nem vették észre Márk veséinek rendellenességét. Meg akartam írni a világnak, hogy tanuljanak a tragédiánkból, hogy szembesüljenek halandóságukkal és az élet értékeivel.

Csak nyolc napot élt velünk, mégis kimondhatatlan nagy űrt hagyott maga után, s a legfájdalmasabb, hogy ezt az űrt senki és semmi nem töltheti be sohasem. Bármeddig élek, mindig hiányozni fog. Ha kislányunk, Boglárka nevet, az jut eszembe, ha ő nevetne, az hogy csengene, ha rendetlen, hogy ő milyen kis zsivány lenne, ha nem eszik, Márknak milyen étvágya lenne, és a sort lehetne sorolni végestelen-végig.

Egy pillangóról, egy méhecskéről, darázsról is ő jut eszembe. Ilyenkor mélyen igen nagy dühöt érzek azok iránt, akik nem érzik, milyen drága kincset kaptak az élettől gyerekeik képében, hogy bántják, megalázzák őket, tehernek élik meg saját gyerekeiket, türelmetlenek velük. S tudom, mi sem vagyunk türelmesek mindig Boglárkával, és tudom, több időt kellene vele tölteni. De erre is Márk tanít meg, fokozatosan.

Pedig mi akartuk őt tanítani, megmutattuk volna neki a világot, együtt szerettük volna, együtt örültünk volna neki. Helyette együtt sírunk, együtt megyünk ki a „sírjához", a Tiszához, és együtt nézünk fel az égre, reá gondolva.

Hiszen mindig itt lesz velünk. Sokkal szomorúbbnak látom a világot, hogy ő fizikai valójában nincs itt, és mégis szebbnek, hogy a két hónapot átélhettem vele. Megismerhettem a mosolyát, a bőre illatát, a kézszorítását – különösen mikor szopott. Előttem van az a mély tekintete, mintha mindent tudna a világról. Valami földöntúli bölcsesség áradt a tekintetéből, és mély szomorúság, mintha azt akarta volna mondani nekem: „Anya, én túl jó vagyok erre a világra, és túl védtelen, de megajándékozlak a tekintetemmel, a mosolyommal, a sírásommal, a szám erejével, amikor a tejet adod nekem, a szenvedésemmel. Mindezt azért, hogy képes legyél más szemmel nézni a testvéremre, apára, a világra, és képes legyél elfogadni magadat is olyannak, amilyen vagy. Félénknek, néha gyáván lázadónak, aki nehezen tudja vállalni önmagát, jóra és őszinteségre törekvő, de sokszor lusta, önző, hiú, és néha talán másokat bántó, kritizáló embernek, akit magadban nem szeretsz. Cipeled gyermekkorod vélt vagy valós sérelmeit, tudattalanodba rejtve fájdalmakat, titkokat, gyűlöletet, dühöt, amit azok iránt érzel, akik becsaptak, pedig te szeretted őket, és hittél bennük. És ez elsősorban az édesanyád, aki nem tudott szeretni, és ennek a hiányától szenvedsz ma is. De tudnod kell, hogy te képes vagy szeretni, hiszen ezt te is tudod, és ennek örülni kell. Ugyanakkor el kell fogadnod magadban a dühöt, a gyűlöletet, vagy akár a gyilkos indulatot is, hiszen az is a részed, tehát nem tagadhatod meg önmagadban."

Természetesen ezek az én gondolataim, de hogy képessé váltam önmagamba nézni, és hogy képessé váltam arra, hogy legalább önmagamnak ne hazudjak, az annak az útnak köszönhető, amelyet a Márkkal való szenvedésben együtt jártunk be.

Márk nagyon sok mindenre megtanított, és úgy érzem, még nagyon sok mindenre meg is fog tanítani. És amin a legjobban csodálkozom: közelebb vitt Istenhez, akihez már gyermekkorom óta keresem az utat, bár még mindig nem elég közel.

Most az jutott eszembe, hogy amikor kimentünk Márkhoz a Tisza partjára, és néztük a tovaúszó vizet, Boglárka megkérdezte, hogy sírok-e, vagy nevetek? És tényleg, sírtam, mert Márk már csak a lelkemben, a zsigereimben lehet velem, de nevettem, túlcsorduló örömmel, mert Boglárka, az én drága kislányom velem volt.

(Vége.)