A titok romboló hatása a családban

Anna kétéves volt, amikor az öccse, megszületése után néhány nappal meghalt. Most tizenhét éves. Frizurája, öltözködése teljesen fiús. Anyja hozza el a pszichoterápiás rendelésre. Amikor a megkérdezem: ki a beteg, az anya feláll, és azt mondja, szeretne velem beszélni. Megkérdezem tőle, hogy ő-e a beteg. A lányát kísérte el, feleli. El tudja-e fogadni – kérdezem tőle –‚ hogy először a lányával beszéljek, s csak azután vele? Csalódottan ül vissza a székére.

Anna már a szobámban elmondja, nem érti, miért is van itt. Igaz, vannak rossz álmai, meg néha olyan kusza minden, de nem biztos benne, hogy vele van a baj.

Anna után az édesanyját hívom be. Elmeséli, hogy ilyenkor halottak napja táján ki szokott menni a temetőbe. Ebben az évben Anna is vele akart menni. Ő féltette, de megengedte neki. Anna most látta először az öccse fejfáját.

– A furcsa az volt, hogy semmit nem kérdezett – mondja az édesanya. –Tudja, mi erről azóta nem beszéltünk. Se vele, se a férjemmel. Annának akkor semmit nem mondtunk. Ő az anyámnál volt, amikor én bekerültem a kórházba. Olyan kicsi volt, azt gondoltuk, jobb lesz így neki is, nekünk is. Úgysem értene az egészből semmit. Ez olyan elviselhetetlen – sírja el magát. – A férjem nagyon szeretett volna egy fiút. Úgy örültünk. Ez hihetetlen. Miért éppen velünk történt meg?

Az anya szinte jelen időben mesélte el a tizenöt éve történteket, jóllehet ezzel megkezdte a belső munkát. Azt éltem át, hogy a családi gyász feldolgozásához kér segítséget. Amikor ezt visszajeleztem neki, ezt mondta:

– Azóta boldogtalanok vagyunk. Ha nincs Anna, talán meg is ölöm magam. Amikor kijött a temetőbe, úgy éreztem, valamit tenni kell. Az apjával nem tudok beszélni, még nem, de a gyereket szeretném...– fakad sírva – szeretnék vele beszélni úgy, hogy maga is itt van.

Anna először hallani sem akart arról, hogy anyja beszéljen öccséről, és arról, ami történt. Fülét betapasztotta, lábát fölhúzta, összekuporodva ült a széken. Visszajeleztem neki:

– Úgy ül ott, mintha azt akarná közölni velünk: én most nem vagyok itt, hagyjatok békén.

– Én így élek. Azt hiszed, anyu – fordul az anyjához sírva –, hogy el lehetett viselni, amilyenek ti voltatok, mindig szomorúak? Azt se tudod, hogy a nagymama beszélt nekem az öcsi haláláról. Igaz, hogy ő is csak most, amikor a temető után kimentem hozzá. Miért nem beszéltetek nekem erről soha? Miért hallgattátok el? Ez az én életem is.

Anna már nagyon sír. Anyja kezdetben nem tud vele mit kezdeni. Biztatásomra odamegy a lányához, átöleli, egymás karjaiban sírnak.

Ez volt a kezdete egy tárgyvesztéses trauma feldolgozásának, amelybe néhány héttel később a két nő az édesapát is bevonta. A pszichoterápiás anyagból Anna élményeiből kiemelnék még egynéhány mozzanatot.

„Valahol mindig azt éreztem, hogy nem vagyok nektek elég jó." „Mintha valaki másnak kellene lennem, hogy elfogadjatok." „Azt hittem, hogy miattam vagytok ilyen szomorúak, hogy én okozok nektek ilyen fájdalmat azzal, hogy nem vagyok elég jó." „Sose tudtam (anyjának mondja) így odabújni hozzád." „Jó tanuló voltam, mégis azt éreztem, hogy buta vagyok." „Azt hittem, apa nem szeret engem."

Ahogy az előző esetnél is láttuk, a veszteség felnőttnek és gyereknek egyaránt nagy fájdalmat okoz. A tárgyvesztés mindenféle patológia és deviancia alapja lehet. Közeli hozzátartozók elvesztése után fokozódik a különféle betegségekre való hajlam. Hatványozottan lépnek fel pszichoszomatikus zavarok, neurózisok, pszichózisok és úgynevezett viselkedészavarok is. Közeli hozzátartozók elvesztése után a családtagok krízisbe kerülésének valószínűsége megnő, a természetes, illetve önkézzel elkövetett halálesetek száma is gyarapszik.

Részlet Dr. Bakó Tihamér: Verem mélyén – Könyv a krízisről című kötetéből. • Psycho Art Kiadó. – Budapest, 2002.