Nagyon bíztam az erejében. Márk élni akart, ebben biztos voltam, ezt láttam rajta az első perctől, amikor kivették belőlem, és akaratosan felsírt, és ráncolta a homlokát, és ezt láttam később is.
Zökkenőmentes terhesség volt, a baba szépen növekedett, fejlődött, én pedig élveztem, hogy újra megélhetem ezt a csodát. Egy kis lény fejlődik bennem, és kilenc hónap óriási várakozás után megszületik egy egészséges, gyönyörű kisbaba. Nagyon vártam ezt a pillanatot, legszívesebben toltam volna előttem az időt, hogy végre láthassam, magamhoz öleljem. Férjem javaslatára Márknak neveztük el, és én azonnal magaménak éreztem a nevét. Márk evangéliuma jutott róla eszembe, és noha nem vagyok mélyen vallásos, azt gondoltam, Márkot a Jóisten küldte, és dolga van itt a Földön nálunk, és csak minden rendben lehet vele.
Látható, érezhető volt, hogy nagy dolgok történnek odabenn. Azt is megéreztem, mekkora elszánás, hősies bátorság kell ahhoz a vállaláshoz, hogy felszakítsuk a sebeinket. Ők megtették ezt, remélve, hogy a fájdalmakon keresztül lassan elindulhat egy folyamat az elfogadás felé.
Egy pillanatra láttam: csoda helyes, formás kis baba, életrevaló kis teremtés. Szóltam, meg szeretném nézni, rám mordultak: „Mit akar ezen nézni!" – és elviharoztak az ágytállal és pillantásra sem méltó termékével.
Anyám azt mondta, a megölt kisgyerekek ott sírnak az asszonyok álmaiban, s nem tudja az anya megszoptatni őket. Én nem öltem meg őket, maguktól mentek el, mégis sírnak az álmaimban.
Az egyéves koruk előtt meghalt belga csecsemők 57 százalékát az orvosok segítik a kegyes halálba, a szülők beleegyezésével – derül ki egy tabudöntögető tanulmányból.
Anna kétéves volt, amikor az öccse, megszületése után néhány nappal meghalt. Most tizenhét éves. Frizurája, öltözködése teljesen fiús. Anyja hozza el a pszichoterápiás rendelésre. Amikor a megkérdezem: ki a beteg, az anya feláll, és azt mondja, szeretne velem beszélni. Megkérdezem tőle, hogy ő-e a beteg. A lányát kísérte el, feleli. El tudja-e fogadni – kérdezem tőle –‚ hogy először a lányával beszéljek, s csak azután vele? Csalódottan ül vissza a székére.
Sára esete arra irányítja rá a figyelmünket, hogy a jelent milyen nagy mértékben meghatározhatják a bennünk tudatosan vagy tudattalanul jelen lévő, sorsmeghatározó programok, illetve a mások által ránk testált küldetések, átkok.
A gyászoló gyermek nem mindig tudja kimutatni az érzéseit. Míg a felnőttek visszavonulnak, sírnak és egymást vigasztalják, a kicsik az egyik percben még szomorúak, a másikban már vidáman játszanak.
