„Mindennap mentek látogatni a rokonok a szülő asszonyt. Vittek neki húslevest, benne húst, csibét, megköszöntötték. Italt is vittek neki a poszitáig mindennap."
A szülő asszonyt az édesanyja ez idő alatt segítette. Aki másnap felkelt, az összeesett. Most azért van annyi sok lábfájós asszony, mert nem fekszik ki a gyermekágyat. A régi öregek a nagycsaládban úgy gondolták, hogy az asszony szülés után két hétig kell, hogy feküdjön.
A fogantatástól számított négy hónap és tíz nap elteltével ― az volt az elterjedt nézet, hogy a gyermek ekkorra fejlődik ki, és teste ekkor egyesül a lelkével ― a férjnek le kellett mondania az anyával való testi érintkezésről, különben szigorúan büntetendő bűnt, gyermekgyilkosságot követne el.
Ez a két fogalom alapjában véve ugyanazt jelenti. De azért valahogy mégse ugyanaz. Olyan különbség van köztük – hogy is magyarázzam csak ezt –, mint mikor az ember azt mondja: állam, meg azt mondja: haza. A hazáért élek és halok, az államnak adót fizetek. És annak ellenére, hogy adót fizetni lényegesen könnyebb, mint meghalni, csodálatosképpen mégis rengeteg embertől hallottam, hogy lelkes örömmel halt volna meg a hazáért, de soha senkitől nem hallottam, hogy lelkes örömmel fizetett volna adót.
Az előző számban a halálról írtam. Arról a „fény-szeretet" élményről, melyet az „én" kialvásával, vagyis átköltözés során sokan átélünk. Most a születésről akarok beszélni.
Boldogasszony a magyar ősvallás nőistensége, a természet, a termékenység, a női teremtő erő, az egyetemes anyaság, az életerő szimbóluma, a teremtés és a lét misztériumának hordozója, a szülést segítő, életadó istenanya, az anyatermészet megjelenítője. Az ősi istennőt talán Babbának vagy Bábának hívták, miként máig fennmaradt a csángóknál a Babba Mária elnevezésben.
Az ember az egyetlen lény, aki képes így túlemelkedni az egysíkú, földi létezésen. Az őshitben az Atyaúristen mellett az Anyaistennőnek legalább akkora szerepe volt, ezt bizonyítja a magyarok máig jelentős Boldogasszony-kultusza. Ez a termékenységadó, gazdagságot biztosító, védelmező, házat-hazát óvó anyai istenség a magyar hitvilágban a Világfában élő, vele voltaképpen azonos Boldogasszony, aki az égen Tejútként jelenik meg. A mítoszok szerint a Tejút úgy keletkezett, hogy a mitikus ős, pl. Árpád anyja melléből szökött a tej az égre. Az anyatej is ezt az isteni erőt közvetíti. Fehérlófia háromszor hét évig szopott, hogy azután próbára tegye erejét. Régen valóban úgy gondolták, hogy a hosszú ideig tartó szoptatás ad a leánynak szorgalmat, a fiúnak vitézséget.
