Tímea több hónapi vívódás és kilátástalanságérzés után keresett meg, s kérte segítségemet. Nehezen nyílt meg bizalmatlanságából és magába-zárkózásából, lassan talált szavakat a vele történtek elmondására.

„43 éves vagyok, s lassan egy éve, hogy végérvényesen kimondták az orvosok számomra a végítéletet: soha nem lehet gyermekem. Pici koromtól készültem az anyaságra, soha nem is tudtam volna elképzelni, hogy értelme lehet az életnek gyerek nélkül.

Első szerelmemmel nagyon korán ismerkedtem meg, s bár hat évig tartott a kapcsolatunk, mindketten éretlenek voltunk a szülői szerepre. Állandóan veszekedtünk, a „se vele, se nélküle” tipikus helyzetét éltük, nagy szakításokkal és szenvedélyes békülésekkel. A végső elválás után öt évig a keresés időszakát éltem. Voltak hosszabb-rövidebb ideig tartó kapcsolataim, de valahogy egyik sem volt az igazi.

Közben a munkámban egyre inkább magamra találtam, megbecsültek, s 30 évesen kineveztek a marketingigazgatóság élére. Ekkor, egy szakmai rendezvényen ismertem meg a nálam hét évvel idősebb Gábort. Hatalmas szerelemmel indultunk, szinte berobbantunk egymás életébe. A munkánk nagyon „pörgős” volt, elég bulizós társasági életet is éltünk, így az első években fel sem merült, hogy családot alapítsunk. Egyébként is, Gábornak egy futó kapcsolatból volt már egy 17 éves lánya. Elmesélte, hogy húszévesen – „akarata ellenére” – lett apa, s hogy mekkora fájdalom és törés a számára, hogy a körülmények miatt soha nem tudott jó kapcsolatot kialakítani a gyerekével. Azt mondta, szeretne majd egyszer teljesen éretten és tudatosan egy gyereket, akivel mindazt megvalósíthatja, amit a lányával elmulasztott. Ezt elfogadtam, s vártam, hogy megérjen benne az elhatározás. De valahogy semmi nem mozdult, mintha minden felelősség alól kibújt volna.

Az én lakásomban laktunk, hozzám költözött, a saját lakását kiadta, számomra követhetetlen vállalkozásokba fogott, hol lakásokkal üzletelt, hol különböző éttermeket nyitott, s örökösen pénzzavarral küzdött. Ha kérdeztem a gondjairól, a részletekről, azt mondta, nem akar felizgatni, jobb, ha nem tudom, mennyi vesztesége és mekkora problémái vannak. Gyakran hajnalban jött haza, mert az étteremben zárásig kellett maradnia. Mivel végül is mindenünk megvolt, nem éltünk rosszul, nem firtattam, nem akartam, hogy úgy érezze, irányítom az életét. Az egyetlen fájó pontom az volt, hogy a család terén nem léptünk előre. Nem akart házasságot, mert szerinte a papír megöli a kapcsolatokat. Ha szóbahoztam a gyerek kérdését, kitért azzal, hogy várjunk még. Ma már, utólag, pontosan látom, hogy naiv voltam, nem vettem észre, mert nem akartam észrevenni, hogy minden kötelezettség elől menekül, hogy esze ágában sincs lekötni magát, ragaszkodik a szabadságához.

38 éves voltam, amikor egyik hónapban elmaradt a menstruációm. Állandó rossz közérzet, fáradtságérzés, rosszullét környékezett. Azzal a biztos és örömteli tudattal kerestem fel a nőgyógyászomat, hogy babát várok. Hidegzuhanyként ért a megállapítás, hogy szó sincs ilyesmiről. Az orvos azzal magyarázta a ciklusom borulását, hogy túl stresszes az életem. Két hónap múlva újra menstruáltam, s bár a rosszullétek megmaradtak, három hónapig rendeződtek a ciklusok. Majd újabb kihagyás… Ez már aggasztani kezdett, így kiharcoltam egy alapos kivizsgálást. Hosszas procedúra alapján megállapították, hogy korai klimax lépett fel nálam. Letaglózott a diagnózis.

Ez elég ritka kórkép, de egyben azt is jelentette, hogy a petefészkek működése teljesen leállt. Nem tudom elmondani, hogyan hatott rám a hír. Üresnek, értéktelennek és kiábrándultnak éreztem magam. Hogy megszűnök nőnek lenni, és már nem szülhetek: ez a gondolat leírhatatlan fájdalommal járt. Gábor, látva kétségbeesésemet, jóváhagyta, hogy hormonkezelésbe kezdjek, ami megindíthatta volna a peteérést, s reményt jelentett a teherbe esésre.

Hároméves küzdelem következett. Hogy mennyi tablettát, injekciót fogadtam magamba, hogy hányféle gyógykúrát próbáltam ki, összeszámolni sem tudnám. Közel egy tucatnyi orvost, szaktekintélyt kerestem fel, eredménytelenül. A petefészkek „meg sem mozdultak”, azaz az orvosok végül kimondták, hogy ez az állapot visszafordíthatatlan. Nincs tüszőrepedésem, már túl késő, túl idős vagyok, nekem már soha nem lehet gyerekem, nincs értelme a további próbálkozásnak.

Összeomlottam. Fél évig szedtem az antidepresszáns és hangulatjavító gyógyszereket, kiestem a munkából. Gábor kezdetben látszólag mellettem állt, vigasztalt, de tudtam, nem igazán érzi át a traumát, amit átélek. Egyre távolabb kerültünk egymástól, mint ahogy egyre távolabb kerültem a külvilágtól. Csak ültem, feküdtem otthon, tétlenül, üresen, gondolattalanul, szedálva a gyógyszerektől. Hetente eljártam a pszichiáterhez, de ő sem tudott megnyugtatást adni, csak felírta az újabb gyógyszeradagokat. Végül júliusban azt tanácsolta, próbáljak meg visszatérni a munkámhoz, hátha magamra találok újra. Így augusztus elején ismét munkába álltam. A kollégák kedvesen fogadtak, új, szakmai kihívást jelentő feladatokat is kaptam. Két hét után kezdtem visszarázódni, amikor is Gábor egy este leült velem szemben, s bejelentette, hogy elköltözik. Azt mondta, csak átmenetileg, időre van szüksége, hogy átgondolja a jövőnket. Még segítettem is neki összecsomagolni…

Miután elment, igyekeztem a munkámmal foglalkozni, s mindezt átmeneti állapotként felfogni. Amikor kezdett volna újra belém hasítani a realitás, a véglegesség valósága, hogy soha nem lehetek anya, eltereltem a gondolataimat, bevettem a kedélyjavítót, és szerveztem tovább a munkáimat. Gáborral hetente egyszer beszéltünk telefonon, havonta egyszer találkoztunk egy étteremben. Ilyenkor mindig hozott egy szál vörös rózsát, s hittem, hogy az életünk előbb-utóbb visszatér a régi kerékvágásba. Még élveztem is a randevúk izgalmasságát, egyfajta különlegességet adott az együttléteinknek.

Megbeszéltük, hogy a karácsonyi szentestét együtt töltjük, úgy, ahogy régen. Nagyon készültem rá, arra, hogy meghitten leszünk, kettesben. Vettem egy kis fát, éppen díszítettem, a kedvenc malacsültje a tepsiben várta a begyújtást, amikor kora délután felhívott, hogy mégsem tud jönni, mert ezt a szentestét váratlanul a lányával töltheti, és ezt nem halaszthatja el.

Legközelebb január 15-én hívott fel, s hívott meg vacsorázni. Hosszú köntörfalazás után elmondta, hogy szeptemberben megismerkedett egy 29 éves lánnyal, aki nála lakik, s aki augusztusra gyereket vár tőle. Kérte, hogy legyek megértő, érezzem át az örömét, végre érett fejjel lehet apa (áprilisban lesz 50 éves), hogy mennyire vágyott már erre, s fogadjam el, hogy most a mi kapcsolatunk véget ért.

Most van az a pont, amikor úgy érzem, valamiféle segítségre van szükségem ahhoz, hogy túléljem, és megpróbáljam feldolgozni a velem történteket. Hogy feldolgozzam az érzéseimet, folytatni tudjam az életemet, ha egyáltalán van még értelme. Hogy megtaláljam ezt az értelmet, lássak valami jövőt magam előtt. Folyamatosan itt zakatol az agyamban, hogy mekkora hibát követtem el, amikor nem idejében, nem akkor gondoltam gyerekvállalásra, amikor még megtehettem volna, s amikor annak itt is lett volna az ideje. Hogy mit is gondoltam 30-35 évesen, miért volt fontosabb, vagy hittem azt, hogy fontosabb minden más, a karrier, a szabadság, a bulik, ahelyett, hogy akkor foglalkoztam volna a gyerektervezéssel. Állandóan arra gondolok, hogy vissza kellene fordítani az idő kerekét, és ma már mindent másképp tennék. Már nem törődnék Gábor kifogásaival és halogatásával sem, hanem akár az ő felelősségvállalása nélkül is szülnék egy babát. Folyamatosan gyötrődöm azon, hogy mindez már megváltoztathatatlan. Hogy elsorvadok, kiszáradok és kiszikkadok magtalanul, ahogyan ezt a köznyelv is nevezi. Hiába csináltak divatot a szingliségből, sokan tudjuk, akik így élünk, hogy ez inkább egyfajta kényszerűség. Nem akarunk így élni, csak valahogy így alakult.

Persze, iszonyatos düh és irigység van bennem mind Gáborral, mind az új barátnőjével szemben, s főleg azzal kapcsolatban, hogy gyerekük lesz. Nem tudtam, s nem is hiszem, hogy fel tudom dolgozni valaha, hogy nekem ez a lehetőség végérvényesen megszűnt. Nem érzem, hogy mi adhatna célt a jövőben, miért is érdemes élnem, ha nem azért, hogy valami folytatást lássak az életemben. És különösen összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy Gáborék babát vesznek a kezükbe hamarosan, átölelik, átélhetik azt az örömet, ahogyan fejlődik, és ahogyan ezerszer viszonozza a szeretetüket. Gyűlölöm őket, mert úgy érzem, kiválasztottak, s mert mindettől én meg vagyok fosztva örökre, kirekesztett vagyok.

A fantáziáimban állandóan azt játszom le, hogy Gábor rádöbben arra, hogy ezt a nőt nem is ismeri, hogy teher lesz mindkettőjük számára a síró csecsemő, és majd hozzám fordulnak segítségért. És akkor majd én leszek ennek a gyereknek az igazi anyja, aki igazán gondját viseli. Az egész akkora képtelenség, és olyan mértékben nem tudok megbirkózni sem a helyzettel, sem az érzéseimmel, sem Gábor új arcával, ahogyan azt megfogalmazni sem tudom. És persze Gábort ismerve ez valahol realitás, hogy még mindig nem érett az apaságra. A nőt nem ismerem, de úgy gondolom, túl fiatal. S túl korai a gyerekvállaláshoz a kapcsolatuk, hiszen pár hónapja ismerik egymást.

Emésztem magam ezeken a kérdéseken, amiken tudom, hogy nem kellene. Beleőrülök a gondolatba, hogy elrontottam valamit 30-35 évesen, s ezért bűnhődöm életem végéig. S az egyetlen megoldást abban látom a jövőmre, akkor győzhetem le az életem kilátástalanságára vonatkozó érzéseimet, ha én nevelhetem a születendő gyermeket. Ez egyre inkább rögeszmém. És persze lehet, hogy mindez csak fantázia. Hogy nem is tudnám soha szeretni azt a gyereket, akit nem én szülhettem. Csak kétségbeesetten kapálódzom valami megoldás irányában, hogy valamilyen módon mégis anya lehessek.

Gáborék most boldogok (elmondása szerint), tehát csak az én álmaimban szerepel a gyerekről való lemondásuk. Tobzódik bennem minden, a gyermektelenül leélni az életemet értelmetlensége és egyben a helyettem más nő által megszülendő gyermek felnevelésének álma. Elvesztem, fogalmam nincs, mi a realitás. Dolgozom, végzem a munkám, s közben esténként irreális álmokat szövögetek, csak hogy ne kelljen szembenéznem a valósággal, s hogy túléljem a túlélhetetlent. Legszívesebben befejezném ezt a földi létet, hiszen értelmét nem látom az életemnek, mit ér egy nő, ha nem tud gyermeket szülni? Tud rajtam segíteni?”

Tímeával (akinek nevét természetesen megváltoztattam), a fent leírt explorációs interjú után terápiás szerződést kötöttünk. Hetente két alkalommal jön terápiára, célunk a történtek feldolgozása, értelmezése és a „saját gyerek” nélkül való lét jövőképének felállítása.