A családon belüli erőszak bagatellizálása erősen jellemző Magyarországon.

A magyarok kevesebb elkövetőt és áldozatot ismernek és kisebb problémának tartják a családon belüli erőszakot, mint az uniós átlag. A fizikai vagy szexuális erőszakot, a lelki terrort és a szabadság korlátozását egyaránt kisebb súlyú cselekménynek érzik. Ugyanakkor nem bíznak sem a segélyvonalakban, sem az elkövetők rehabilitálásában, inkább a törvényeken szigorítanának.

Az unióban minden negyedik ember ismer olyan nőt, akit bántalmaz vagy bántalmazott a partnere – derül ki az Eurobarometer idei kutatásából. Közel huszonhétezer embert kérdeztek meg az unió összes tagországában a nők ellen párkapcsolatban elkövetett erőszakról. A válaszadók 98 százaléka állította, hogy hallott már a problémáról. Magyarországon hasonló arányban, a megkérdezettek 97 százaléka mondta, hogy ismeri az erőszaknak ezen fajtáját. Abban viszont már eltérnek a hazai eredmények az uniós átlagtól, hogy a válaszadók ismernek-e olyan valakit, aki elkövetett ilyen típusú erőszakot. Magyarországon a megkérdezettek mindössze 17 százaléka ismer ilyen embert, az uniós átlag 21 százalék.

Bántalmazott nőket többen ismernek. A hazai felmérésben részt vevők 20 százaléka mondta, hogy családja körében, barátai között vannak olyanok, akiket bántalmaznak vagy bántalmaztak otthon. Svédországban a megkérdezettek 39, Nagy-Britanniában 38, Hollandiában 35 százaléka állította, hogy ismer ilyen nőt. Az unió átlaga 25 százalék, vagyis minden negyedik válaszadó ismer valakit, aki családon belüli erőszak áldozata.

Ennek megfelelően a magyar válaszadók némileg kisebb arányban gondolják úgy, hogy e jelenség gyakori az országukban. 75 százalékuk szerint „elterjedt”, 22 százalékuk szerint nem az, három százalék pedig azt mondta, hogy nincs tisztában a probléma gyakoriságával. Az 27 uniós ország átlaga ennél kicsivel magasabb: a megkérdezettek 78 százaléka szerint elterjedt és csak 18 százalék szerint nem.

– Az, hogy kevesebben ismernek áldozatokat, nem jelenti azt, hogy nálunk ritkább a nők elleni erőszak – mondja Tóth Györgyi, a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület munkatársa. Szerinte ahhoz, hogy valaki ismerjen bántalmazott nőket, az kell, hogy az áldozatok merjenek beszélni arról, ami történt velük, és tisztában legyenek azzal, hogy a bántalmazás nem egy párkapcsolat természetes része. A skandináv országokban nem azért ismernek több bántalmazott nőt a válaszadók, mert az ottani férfiak erőszakosabbak, hanem mert a nők jogtudatosabbak.

Ami a családon belüli erőszak elleni küzdelmet illeti, ebben jelentősen eltér amagyarok véleménye az uniós átlagtól. Az elkövetők megbüntetését, a fiatalok megtanítását egymás kölcsönös tiszteletére és a meglévő törvények megfelelő végrehajtását ugyanolyan arányban tartják fontosnak, de az ingyenes segélyvonalakról, a törvények szigorításáról vagy az elkövetők rehabilitálásáról már mást gondolnak.

Míg az unióban a válaszadók 70 százaléka gondolta úgy, hogy az ingyen hívható segélyvonalak nagyon hasznosak a bántalmazott nőknek, addig a magyarok jóval szkeptikusabbak, csak 57 százalékuk vélekedett úgy, hogy ezek a szolgálatok komoly segítséget nyújtanak az áldozatoknak. A kutatás szerint itthon inkább a szigorúbb törvényekben bíznak: a válaszadók 77 százaléka szerint ez lenne „nagyon hasznos” a bántalmazott nőknek. Az unió 27 országának átlaga csak 69 százalék.

A „nemi alapon való hátrányos megkülönböztetést megakadályozó” törvényeket viszont csak a hazai válaszadók 49 százaléka érezte nagyon hasznosnak. Az uniós átlag ennél jóval magasabb: 63 százalék. Az elkövetők rehabilitálásában sem bíznak a magyarok: ezt a módszert csak 41 százalékuk tartja célravezetőnek, szemben az uniós 53 százalékkal.

Tóth Györgyi szerint nem meglepő, hogy itthon az emberek szkeptikusabbak a segélyvonalakkal kapcsolatban. – A segélyvonal csak egy belépő kellene hogy legyen egy olyan áldozatsegítő rendszerbe, ami Magyarországon még nem létezik – állítja. Így aztán sok hívót elkeserít, hogy a segélyszolgálat nem tud azonnali megoldást nyújtani, nem tudja garantálni a biztonságát. – Sajnos sokan azt hiszik, hogy nekünk van egy „kommandónk”, és ha felhívnak minket, el tudjuk menekíteni őket a bántalmazó családtag elől – meséli.

Abban is eltérnek a hazai válaszok az unió átlagától, hogy a nők ellen elkövetett párkapcsolati erőszak mely formáit tartják „nagyon komolynak”. A fizikai erőszakot a válaszadók háromnegyede sorolta a nagyon komoly kategóriába, míg az uniós átlag 85 százalék. A szexuális erőszakot már csak 73 százalék tartja nagyon komolynak, szemben az uniós átlaggal, ami 85 százalék. A lelki terrort a magyarok 56 százaléka tartja az erőszak komoly formájának, a szabadság korlátozását 53, a fenyegetést 48 százalék. Az uniós átlag minden esetben magasabb: a szabadság korlátozását például közel 70 százalék érzi az erőszak komoly formájának.

A családon belüli erőszak bagatellizálása erősen jellemző Magyarországon – mondja Tóth Györgyi. Szerinte az emberek jelentős része nem érti, hogy miért olyan nagy baj az, ha „elcsattan egy pofon”, pedig az otthoni erőszak nem ezt jelenti.

– Rendszeresen ismétlődő, több részből álló testi és lelki kínzásról van szó, nem egy pofonról egy évtizedes kapcsolatban –magyarázza. Hozzáteszi: amíg a kormányok hosszú évek óta figyelmen kívül hagynak több, a nők elleni erőszakkal kapcsolatos nemzetközi ajánlást, nem is várható, hogy a társadalom hozzáállása megváltozzon.

Matalin Dóra 2010. október 12.