(Frédérick Leboyer: A gyöngéd születés)

 

 

A születés nemcsak nehéz, de meghatározó is. A várandós édesanyák nem csupán az új lényt fogadják és hordozzák, de annak a felelősségét is, hogy az első lélegzetvétel milyen szeretetteljes, nyugodt környezetben történik. Amikor megsejtjük az élet értelmét, talán a születés rítusára is jobban figyelünk. Mert ez ama csoda kezdete, amit úgy nevezünk: élet.

 

 

 

Az élet csoda, s mégsem tudjuk mindig az élet kezdetét csodaként megélni. Mert ma a terhesség már szinte betegségnek számít. A szülésre váró leendő anyák kórházban, neonfénynél, rideg és zajos környezetben, idegen emberekkel, s a sok orvosi készülék láttán tele félelemmel készülnek életük egyik legfontosabb élményére.

 

Első gyermekemet 38 évesen szültem otthon, egy felfújható medencében, vízben, gyertyafénynél, a háttérben kedvenc zenémmel, melyet kisfiam már a hasamban is hallgatott.

 

Velem volt a férjem, a legjobb barátnőm és a bábaasszony, aki már várandósságom negyedik hónapjától ismert. Természetes aggodalmamra, mi lesz, ha valami történik, és azonnali orvosi beavatkozásra lenne szükség, tapasztalt szülésznőm megnyugtatott: „Manapság a legtöbb helyről 10 perc alatt elérhető egy kórház, s egy jó bábaasszony mindig időben veszi észre, ha egy természetes szülést meg kell szakítani." Ezért is volt annyira fontos, hogy a szülésznő már 5 hónapja figyelte testi és lelki állapotomat, s a kisbaba fejlődését.

 

Bár nehéz szülésem volt – kb. 30 óráig tartott, mert fiam több mint 4 kiló volt, és fejmérete 39 cm –, ez életem egyik legszebb élménye. Érezhettem, hogy a természet, ha fölöslegesen nem avatkozunk bele, irányít minket. Meghitt környezetben kipróbálhattam: jobb-e, ha járok, guggolok, vagy férjembe kapaszkodom. A bábaasszony többnyire csak figyelt, válaszolt kérdéseimre, s csak ha nagyon fontos volt, adott egy-két tanácsot. A pillanat leírhatatlan, amikor gyermekem a vízben előbukkant, miközben a férjem hátulról átölelt, s a bábaasszony a fiamat azonnal a mellemre tette. Nem fogták meg őt idegen kezek, nem kezdték el azonnal mosni, törölni, lemérni, injekciózni stb. Meghittség, nyugalom és öröm töltötte el a szobánkat. Az újszülött még a köldökzsinórral együtt pihent mellemen, és érezte a számára meghitt szívdobogást, nem ordított, nem is sírt. Épphogy csak megszólalt (megnyekkent), nehogy azt higgyük, nem lélegzik. Fél óráig nem is tudtam, hogy fiú-e vagy lány, mert elfelejtettem megnézni, úgy éreztem, egy angyal fekszik a mellemen.

 

 

 

A szülő nőknek ma már az az igényük, hogy egyágyas szülőszobában szülhessenek. Sok kórházban már megtörténtek ezek az átalakítások. Kedves képek vannak a falon, halk zene szól, ha a szülő nő hoz magával valamilyen kedvenc zenét, azt is hallgathatja. Ez hasonlít az otthoni körülményekhez. Egy várt gyereknek a születése minden családban egyforma átéléssel történik, de nálunk még nincs meg az infrastruktúrája az otthoni szüléseknek. Ehhez az kell, hogy a ház előtt ott álljon egy mentő, abban azonos vércsoportú vér, és annak a feltétele, hogy ha kell, perceken belül műtőbe kerülhessen a veszélyeztetett. [Szerkesztői megjegyzés: ilyen sehol a világon nincs!]

 

Mivel ma kevés gyerek születik, és a nők egyre később szülnek, a társadalmi elvárások olyanok, hogy ha már végre gyerek születik, akkor az legyen tökéletes. Biztosra kell menni, mert ha bármit vét vagy mulaszt az orvos, akkor az peranyag. Világszerte ismert folyamat, hogy a császármetszések száma növekszik. Amikor 32 évvel ezelőtt elkezdtem a pályámat, akkor az emberek elfogadták, hogy a szülésben el lehet veszíteni egy gyereket, vagy hogy születhet károsodott gyerek. Ma már ezt senki nem fogadja el. Ma már a szülő nők egy része kéri a császármetszést. Nem akarja a fájdalmat, csak azt, hogy túl legyen rajta. Az sem érdekli őket, hogy a császármetszésnek is lehetnek szövődményei. Stoeckl berlini professzor 1932-es magyarra fordított tankönyvében leírja a császármetszés kései szövődményei között azt, hogy a szülészek elfelejtik a szülészet művészetét, hiszen császármetszést minden kontár tud végezni.

 

A terhes nők szörföznek az interneten, mindenféle információkhoz jutnak. Ennek alapján eldöntik, melyik a jó kórház. Leginkább az a jó, ahol minden az ő akaratuk szerint történik. A szakmai kollégium ma még ellenáll a szülői kérésre végzett császármetszésnek, de ahogy a trendet nézzük, csak ideig-óráig. Apám, Szatmáry Zoltán is szülész volt, ő vezette be 1932-ben a II. Női Klinikán az anyák iskoláját. Később a Budapesti Bábaképező Intézet igazgatója lett. Ő saját készítésű filmekkel mutatta be a szülést, a gyermekágyi tennivalókat, az emlőápolást, a terhes- és gyermekágyi tornát, és bevezette az ún. pszichoprofilaktikus, „fájdalommentes" szülést. Megtanította az anyákat, hogyan koncentráljanak a szülés alatt a légzésre és a fájások alatti hasmasszázsra. Ezzel a feszült koncentrációval fájdalommentessé vált a szülés. Ez időigényes, a mai a rohanó világban erre nincs ideje az embereknek. De az alternatív szülészek – ugyan sok pénzért – ezt kínálják.

 

 

 

Tizenhét évet dolgoztam klinikán szülész-nőgyógyászként. Nem volt kifejezetten célom, hogy otthonszüléseket kísérjek, a klinikai éveim során sok apró dolog vitt rá, amire klinikán belül kerestem gyógyírt, és nem találtam. Miközben folyamatosan tanultam a nőktől, egy ponton túl nem tudtam az igényeknek megfelelően lépni. Az otthoni közegben találtam meg azt, ami nekem nagyon jó a szüléskísérésben.

 

A szülés olyan helyzet, ahol minden ember a maga különbözőségében teljesen egyforma. Mindegy, hogy ki milyen származású, vallású. Ez olyan hely, ahol mindenki számára nagyon jó ott lenni, töltekezni. Klinikán belül is lehet nagyon jól szülni, sok nő kifejezetten rosszul érezné magát, ha otthon kényszerülne erre. Én nem azt szeretném, hogy minél többen szüljenek otthon, hanem azt, hogy lehetséges legyen azok számára, akik ezt keresik. Vannak szülészek, anyák, apák, akik az otthonszülést veszélyesnek érzik, és azt gondolják, hogy orvosi szempontból ez nem biztonságos. Ők azért küzdenek az otthonszülés ellen, hogy az anyák jobb helyzetbe kerüljenek. És vannak olyanok, akik tájékozódnak a lehetőségekről, és választanak.

 

Aki elismeri, hogy az otthonszülés lehetséges, és nem kevésbé biztonságos, mint a kórházi szülés, az azt is elismeri, hogy nem szükséges minden esetben az a sok műszer, a sok császármetszés, ami a kórházakban manapság zajlik. A tervezett, megkezdett otthonszülések közül a nyugati világban körülbelül 10% fejeződik be kórházban. Leginkább rossz döntés vagy valamilyen bizonytalanság miatt, ami hat a szülés dinamikájára, és egyszer csak kifárad az anya, megáll a szülés. A szüléskísérésben a jelenlét a legfontosabb, és az, hogy az ember arra reagáljon, ami ott történik. Ha ez megvalósul, akkor kikapcsolnak a rutinok, és bár a szülés az egyén körül zajlik, az egész létnek, a körforgásnak, az új életnek, az élet igenlésének szól.

 

 

 

A bábaképzési tanulmányaimat a szakma iránti nagy elhivatottsággal és bizalommal kezdtem el. A kórházi gyakorlat nagyon távol van attól, amit én helyesnek tartok. Naponta látom, ahogy a természetes szülési folyamatokba „szakszerűen", „segítő" szándékkal beavatkoznak, a folyamatokat megzavarják, úgy, hogy a végén az operatív befejezés már szinte szükségszerű. Az orvos az, aki a helyzetet végül szerencsésen „megmenti". A leggyakoribb érv, hogy mi minden történhetett volna, ha... Ezért a patológiától való félelem „biztos", fájdalom- és rizikómentes megoldásra készteti az orvost: császármetszéshez folyamodik. A várandós anyukák nem ismerik a saját testüket, és a testükben a szülés folyamán végbemenő folyamatokat.

 

 Amikor a vajúdás alatt szabályos kontrakcióik vannak, a köztük levő szünetben endorfin árad ki a szervezetbe, ami segít a fájdalom elviselésében. Tehát ha a szülő anyuka az összehúzódások közti szünetben, csak néhány percre is lazít, megpihen, akkor a „fájdalom" sokkal elviselhetőbb lesz. De ha az orvos fekvő helyzetben tartja az anyukát, így a magzat nem tud beállni a szülőcsatornába, akkor előfordulhat, hogy a folyamat lelassul, s végül indokolt lesz a „beavatkozás".

 

 

Zalka Katalin

 

 

Forrás: Képmás • 2004. december