A 23. kromoszóma felelõssége

A tesztoszteronnak és kémiai származékainak tényleges hatásai kor, szerv és faj szerint változók. Az állatfajok között jelentős különbség mutatkozik abban a tekintetben, hogy milyen sajátosságokban nyilvánul meg a nemek közötti különbség, és ezek nemcsak az emlőmirigyek fejlettségét jelentik.

Az emberszabású főemlősök körében is – ide tartoznak az emberek és legközelebbi rokonaink, az emberszabású majmok – például ismerős megkülönböztető jegyekkel is találkozhatunk. Az állatkertekből és fényképekről tudjuk, hogy a felnőtt hím és nőstény gorillák már nagy távolságból is megkülönböztethetőek a méretük alapján (a hím súlya a duplája a nőstényének), a fejük eltérő formájából, és a hím hátának ezüstös szőrzetéből. Ha kevésbé nyilvánvalóan, de a férfiak is különböznek a nőktők, lévén valamivel nehezebbek (átlagosan 20%-kal), izmosabbak, és erőteljes az arcszőrzetük. A különbség mértéke populációk szerint is változó: kevésbé jelentős például a délkelet-ázsiai és bennszülött amerikai népesség körében, minthogy ezekben a populációkban a férfiaknak átlagosan gyérebb a testszőrzetük és gyengébben fejlett az arcszőrzetük, mint az európai és délnyugat-ázsiai férfiaknak. De ami azt illeti, egyes gibbonfajok hímje és nősténye olyan megtévesztően hasonló, hogy meg sem tudjuk különböztetni őket, hacsak nem engedik megvizsgálni a genitáliáikat.

A legjellemzőbb közös vonás, hogy a méhlepényes emlősök mindkét nemének vannak emlőmirigyei. Bár a legtöbb emlős hímjei esetében ezek a mirigyek kevésbé fejlettek és nem funkcionálnak, s az alulfejlettség foka fajok szerint változik. Az egyik végletet a hím egerek és patkányok jelentik, melyeknél az emlőszövet nem képez kivezető csatornát vagy emlőbimbót, és kívülről láthatatlan marad. A másik véglet a kutyák és a főemlősök (köztük az ember) esete, ahol a mirigy mind a hímeknél, mind a nőstényeknél rendelkezik kivezető csatornával és emlőbimbóval, és a pubertás előtt alig különböznek a nemek.

A serdülőkor folyamán az ivarmirigyekből, a mellékveséből és az agyalapi mirigyből felszabaduló hormonok hatására növekednek az emlősök hímjei és nőstényei közötti látható különbségek. A felszabaduló hormonok a terhes és szoptató nőstényekben további emlőnövekedést idéznek elő, és megkezdik a tejkiválasztást, melyet aztán automatikusan serkent a szoptatás. Az embereknél a tejtermelés főként a prolaktin hormon befolyása alatt áll, bár például a teheneknél a felelős hormonok közé tartozik a szomatotropin, azaz a „növekedési hormon" (ez a hormon áll a tejelő tehenek hormonális stimulációját övező viták középpontjában).

Nem árt hangsúlyozni, hogy a hímek és a nőstények közötti hormonális különbségek nem abszolút jellegűek, hanem viszonyítottak: a két nemben eltérő szintű a különböző hormonok koncentrációja, és egy bizonyos hormonra több vagy kevesebb receptorral rendelkezik a hím, illetve a nőstény. Azaz nem a teherbe esés az egyetlen módja a mell növekedéséhez és a tejtermeléshez szükséges hormonok megszerzésének. Például egészen szokásos hormonok stimulálják a boszorkánytejnek nevezett tej kiválasztását számos emlősfaj újszülötteiben.

Ösztrogén vagy sárgatesthormon (progeszteron) közvetlen befecskendezése (melyek egyébként a terhesség során szabadulnak fel) elindítja a mellnövekedést és a tejtermelést a szűz tehenekben és nőstény kecskékben – és ugyanígy a bikákban, a kecskebakokban és a hím tengerimalacokban is. A hormonálisan kezelt szűz tehenek átlagosan ugyanannyi tejet termeltek, mint újszülött borjút szoptató féltestvéreik. Igaz, a hormonálisan kezelt bikák sokkal kevesebb tejet termeltek, mint a szűz tehenek; ne is számítsunk rá, hogy karácsonyra megjelenik a bikatej a boltok polcain. De ebben nincs is semmi meglepő, minthogy a bikák előzőleg már behatárolták a választásukat: nem fejlesztettek tőgyet, ahol el lehetne helyezni mindazt az emlőszövetet, ami a hormonálisan kezelt szűz teheneknek a rendelkezésére áll.

Bizonyos körülmények között a befecskendezett vagy alkalomszerűen alkalmazott hormonok létrehoztak mellfejlődést, és tejképződést eredményeztek az embereknél – férfiaknál és nem terhes vagy nem szoptató nőknél egyaránt. Ösztrogénnel kezelt férfi és nő rákbetegek tejet választottak ki, amikor prolaktint juttattak a szervezetükbe; a betegek egyike egy hatvannégy éves férfi volt, aki hét éven át folytatta a tejkiválasztást azután, hogy abbahagyták a hormonkezelését. (Ez a megfigyelés az 1940-es években történt, jóval az emberi alanyokon folytatott orvosi kutatások szabályozása előtt, mely manapság tiltja az ilyen kísérleteket.) Tejképződést figyeltek meg olyan embereknél, akik a hipothalamuszra (ami az agyalapi mirigyet, a prolaktin forrását ellenőrzi) ható nyugtatószert szedtek; a szopási reflexszel kapcsolatban álló idegeket érintő műtétből magukhoz tért embereknél is, akárcsak egyes nőknél, akik hosszabb időn át ösztrogén- és a progeszterontartalmú fogamzásgátló tablettákat szedtek.

Kedvenc esetem az a hamisítatlan „férfisoviniszta" férj, aki nem győzött panaszkodni a felesége „nyomorúságosan apró melle" miatt, amíg döbbenten nem tapasztalta, hogy a saját melle viszont duzzadni kezd. Kiderült, hogy a felesége bőségesen alkalmazott ösztrogénkrémet, hogy a férje kívánságának megfelelően növekedésre serkentse a mellét, és ez rádörzsölődött a férfira is.

(Folytatjuk.)

Forrás: Jared Diamond: Miért élvezet a szex? : Az emberi szexualitás evolúciója. – Budapest : Kulturtrade, 1997. (Részlet a 3. fejezetből)