Az apuka simogatja, átölve tartja vajúdó felségét, átveszi annak érzéseit, kínjait és örömeit egyaránt. Aztán, amikor megszületik a baba, szintén hosszú percekig, akár órákig is talán simogatja a baba fejecskéjét, nyugtatja mindkettejüket igazi jelenléttel, szeretettel.

Amikor azt mondjuk, hogy várandós, kismama, kisbaba, mindig csupa-csupa nagyon kedves, nagyon szép és jó dologra, emberre gondolunk. Néha-néha azt is mondjuk, hogy kispapa, de ez azért olyan furcsán hangzik, ugye? Aztán még ott van a nagymama, nagypapa, jó esetben duplán. Van még rokonság, ismerősi és baráti kör, no meg akár ellenségek is.

Egy kis ember élete mindenképpen belepottyan valami ilyen közegbe, ahol mindezek a tényezők kétséget kizáróan léteznek, vannak és hatnak is. Hogy hogy vannak, az pedig minden egyes ember életében más és más lehet. Mert az igaz, hogy csudaszép dolog babát várni, de hogy ez hogyan, s miként változtatja meg egy ilyen nagyobb egység életét, amit fent felvázoltam, hát azt előre még kiszámítani sem lehetséges, szerintem.

És sajnos nemcsak „happy endes storyk” vannak.

Az egyik legrosszabb az, ha az apa nem vállalja a gyermeket, amikor kiderül a várandósság ténye. Ilyenkor több választás is lehetséges.

Egyik szomorúbb, mint a másik, bár lehet emelt fővel és megerősödő lélekkel választani akár az abortuszt is, akár azt, hogy egyedül neveli fel, vagy hogy másnak adja oda a gyermekét az anya. De úgy is dönthet, hogy megtartja és egyedül szüli meg, s ha kell, hát egyedül is neveli fel.

Aztán előfordulhat az is, hogy pont a várandósság idején kezdenek elidegenedni egymástól a párok. Lehet, hogy előtte lángolt a szerelem, a szexualitás, a boldog együttlét, de aztán történt vagy történik valami.

Azt mondja például az apa, hogy már nem kívánja a feleségét, s a nő, aki most még jobban szeretné a szerelmes együttléteket, mint annak előtte, olyan nagyon sérül és frusztrálódik, hogy elkeseredésében kezd magányossá és elhagyatottá válni. Ez pedig olyan ördögi kör is lehet, melynek végén a párok elválnak. Lehet, hogy még megvárják a gyermek születését, mert valahogy mindketten kíváncsiak erre a hatalmas történésre, mert valahogy talán egyikük sem akar egyedül maradni pont a szülésben-születésben, mert valami megszólal onnan nagyon belülről, hogy együtt legyenek az új ember születésekor. De aztán, ha nem elég nagy ez a belső hangra hallgatás, avagy ki tudja, mi minden másért, rövid időn belül akár pokollá is változhat az életük.

Az apa beleszól mindenbe, amit a mama pontosan és ösztönösen jól tud. Ám, mivel olyannyira elhagyatva érzi ő is magát a gyermek születése után, hogy azt sem tudja, fiú e vagy lány, hát ezért kitalálja magának a kontrolláló főnök játszmáját, és tönkreteszi a családka életét.

De az új anyuka is gyakran elfeledkezik arról, hogy a babának édesapja is van, s amint kikerül a kórházból, avagy az otthonszülésből, máris vérmes anya lesz csupán. Női mivoltát itt már elfelejti, és aztán csodálkozik, ha a férje esetleg más nőkhöz megy vigasztalásért.

Aztán a gyereket többször rábízzák a nagyszülőkre, mint azt kéne. A nagyszülők meg ordíttatják a televíziót este, és azt mondják, a gyerek akkor is tud aludni, ha szól a tévé.

S nem tudják, mert fogalmuk sincs róla, hogy a kisgyermek minden információt éppen úgy „vesz”, mint bárki emberfia, akkor is, ha alszik vagy álmodik. Éjjelente magára hagyják, ha sír, mert azt mondják, meg kell tanulnia önállónak lenni (2-3- hónaposan?!), és nem szabad elkényeztetni.

De az is lehet, hogy a ló másik oldalára esnek, és minden kis megnyikkanásért azonnal ugranak, főként cumisüveget dugva a gyerek szájába.

A műanyag játékokat és édességeket hozó rokoni, ismeretségi körről már nem is beszélek, kiknek a szomszéd szobában való hangos, gátlástalan beszélgetése vagy cigarettázása inkább az ellenség kategóriájába sorolja őket az én lelkemben, mintsem az igazi rokon lelkekéibe, akik azért hál’ Istennek szintén léteznek valahol.

De hol?

Hol vannak a várandósságuk alatt is tudatosan, egészséges életmódot élő kismamák? Hol a fontosságuk tudatában igazi társsá váló kispapák, akik élnek is minden lehetőséggel, hogy már a magzati korban kommunikáljanak csemetéikkel, s ne csak akkor, amikor felnőve a meccsre vihetik ki őket? Hol vannak azok az apák, akik valóban vállalják az együttszülést, és nem csak divatból vagy egyéb sznobságból hajlandóak ott lenni, amikor az édesanya megszüli közös gyermeküket? Hol vannak azok a férfiak, akik tudnak órákon át türelmesen együtt maradni a vajúdó édesanyával, majd pedig a megszületett csecsemővel, simogatva mindkettejüket addig, míg azok megnyugodva, elcsitulva be nem alszanak gyógyulást és felépülést hozó álmaikba? Hol vannak azok a nagyszülők, akik tudnak minderről, s akik éppen olyan felelősséggel vigyáznak a kisbabára, mintha saját szülei lennének a család új kis emberkéjének?

A Születés Hetén több tucat születésfilmet láthattunk.

Számomra a leglenyűgözőbbek azok a jelenetek voltak minden filmben, melyekben az apuka simogatja, átölve tartja vajúdó felségét, átveszi annak érzéseit, kínjait és örömeit egyaránt. Aztán, amikor megszületik a baba, szintén hosszú percekig, akár órákig is talán simogatja a baba fejecskéjét, nyugtatja mindkettejüket igazi jelenléttel, szeretettel. Azt mondják, hogy a magzati korban lévő babák is megérzik már a különbséget aközött, amikor az apukájuk vagy az anyukájuk simogatja meg őket a mama egyre domborodó pocakján keresztül. Ultrahangos filmfelvételek bizonyítják, hogy egészen másként kezdenek el kucorogni például, ha az apukájuk simogatja mama hasát, kicsit mintha mórikálnák is magukat ilyenkor.

Ezernyi lehetőség mindenki számára, hogy belépjen az élet hatalmas csodájába már az első percektől kezdve, és hogy megtegyen minden tőle telhetőt, megtanuljon minden megtanulhatót, fejlődjön együtt azzal az új kis lélekkel, aki megszületni kívánkozik erre a világra, hogy igazi és méltó szülője, nagyszülője, rokona, barátja lehessen a kis jövevénynek.

Hatalmas feladat, csodálatos feladat megtudni erről az egész életre kiható időszakról mindent, ami csak lehetséges, és élni is a tudással és alkalmazni azt minden pillanatban.

Amit mi tehetünk, akik itt a Születés Hete körül sertepertélünk az az, hogy ezekben a témákban minél több hiteles előadót, gyakorló szakembert szólaltassunk meg, s hogy alkalmat és lehetőséget adjunk a „várandós pároknak” arra, hogy tisztázzák életükből mindazt, amit még a baba megérkezése előtt ki kell tisztítaniuk. Mert többnyire rendet rakunk, előre elkészítjük az ágyacskájukat, a kis ruháikat, a szobájukat, vagy akár csak egy sarkocskát valamelyik szobából, úgy is jó.

Fel is mosunk, le is súrolunk mindent, amit érünk, s amihez ő is majd hozzáérhet. Hogyan is hagyhatnánk akkor koszt és káoszt a lelkünkben, abban a matériában, amely minden anyagon át a legközelebb éri majd őket és rajtuk keresztül bennünket?!

Tegyünk meg mindent ezért, hogy ott is tisztaság és fény legyen!